Lanzmann klasszikusa nem tud meggyőzni arról, hogy több lenne féktelen anekdotaharácsolásnál. Műalkotásként unalmas, dokumentumgyűjteményként felszínes, legfőbb, legmegdöbbentőbb erénye, hideg objektivitása pedig csak néhány részletében, de leginkább a róla szóló kritikákban lelhető fel. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a Shoah egy rendkívül ambíciózus, feltétlenül megsüvegelendő fércmű. (Bár Lanzmann néhány - inkább újságírói, mint filmművészi - erősségét nem vonom kétségbe.)