Idén már olyan alaposan körülrajongták a kritikusok Maren Ade filmjét, hogy szinte pironkodom, amiért se bájosnak, se bájosan komikusnak nem mondhatom, a kilátásba helyezett mondanivaló helyén pedig csak kínosan elkoptatott családifilmes tanulságokat találok. Mostanában lelkendezni illik, ha egy film "életszagú", de valószínűleg jobb óvatosan bánni az olyan síkos esztétikai kategóriákkal, mint az életszag, nem világos ugyanis, hogy ez mennyiben jelent kvalitatív különbséget a szagtalan művekkel szemben. (Mellékesen megjegyezve azt gyanítom, hogy az életszerűség egyben a filmnyelvi kifejezőeszközök széles skálájáról való lemondás is. Nehéz ennek kritikátlanul önértéket tulajdonítani.)