Az elég nyilvánvaló, hogy Daniel Arasse, a művészettörténeti ismeretterjesztés egyik kulcsfigurája pocsék esszéíró volt. A műfajhoz/témához/alkalomhoz illő lexikális anyagot persze most is megmozgatja, és idéz is mindenféle, nála - ha nem is eredetibb, de - módszeresebb és főleg következetesebb gondolkodót. Az érvelésében viszont (ha kinyilatkoztatás helyett egyáltalán kísérletet tesz ilyesmire) méretes lyukak tátonganak. A megdöbbentő igazságokra éhes közönségnek szánt, merész, de még esszében sem tolerálhatóan felületes, önellentmondásokban és itt-ott ravaszul, máshol sehogy sem leplezett logikai ugrásokban, ügyetlenül megalkotott beszédhelyzetekben gazdag szövegek pedig akkor is fárasztó olvasmányok lennének, ha nem ezen a pökhendi, szenvelegve okoskodó hangon szólalnának meg.

Illik óvatosnak lennem az ítéletalkotással, mert a végtelenül elegáns rendezés és az összes szereplő bravúros játéka valószínűleg érdektelen alapanyagból is valami élményszerűt formált volna. A Fantomszál viszont, azt hiszem, tényleg semmilyen szempontból nincs messze a kiválótól - csak a ritmusérzéknek van itt-ott híján, ami rövid időre még ezt az érzékenyen kibontakoztatott és majdnem végig dinamikus románcot is mesterkéltté teszi. (Igen, megkockáztatom, hogy az egyébként is élvezetes film megérdemelt volna plusz fél óra játékidőt.)

Merészség és invenció egyaránt kell ahhoz, hogy fogj egy nagyjából-egészében méltán apokrif formakészletet (az elektronikus popzenéét), felismerd a - hadd nevezzem így - barbár ritmusvilágban rejlő őserőt, és e durvára csiszolt monotóniára szinte klasszikusan míves zenei világot építs. A Get the Blessingé a legbátrabb jazzalbum, amit az utóbbi időben hallottam.

Csupa kérdés. Mi az, hogy realizmus? (Neorealizmus? Poszt-neorealizmus?) Realizmus-e, ha úgy komponálok, mintha nem komponálnék? Az ide-oda rángatott kamera, a kimódoltan slendrián szcenírozás realizmus? És amiért ezeket a kérdéseket muszáj feltenni: a realizmus még (már) önérték? Elégséges feltétele a minőségnek, hogy egy gazdag ország nincstelenjeiről beszélünk? És valóban megrendítő mondanivaló az, hogy egy gazdag országban nincstelennek lenni végső soron mégiscsak - rossz?

Hiába az eleve elrajzolt, jó, megkocáztatom: abszurd világ, a Nyers fordulataira nem lehet felkészülni. (Olyasmi is előfordul benne, amit aligha láttunk korábban mozivásznon – a filmtörténet bő százhúsz évével a hátunk mögött nem kis dolog.) De nem polgárpukkasztást, hanem a meghökkentés artisztikusabb formáit érzem ebben. Semmivel sem jövünk nagyobb zavarba, mint a hősnő; az allegória tehát, amellett, hogy (szó szerint) húsbavágóan következetes, ráadásul átélhető is. Csak a befejezés --- csak a tökéletesen trendi, hervasztóan olcsó zárójelenet ne lenne.

A Strange Imaginary Animals óta világos, hogy az Eighth Blackbird interpretációira érdemes figyelni. Játékuk ezúttal is kifogástalan, s a könnyűzenei hatások felé nyitó, érzékenyen hangszerelt, szellemes darabok közül is csak Philip Glass Two Pages című - hogy is nevezzem? - kompozíciója lóg ki. Jóllehet a Glass-életmű ún. gondolati hátterét érteni vélem (bár egyes esetekben kétséges, hogy valóban az intellektus, vagy csupán a türelem tétetik-e próbára), mégiscsak azt hiszem, hogy nincs az a koncepció, amit az unalom ne tudna megfojtani. Márpedig a Two Pages közel hallgathatatlan.

Felróhatnám a készítőknek, hogy a történet ívét kontár módon megakasztva összecsapták a befejezést, vagy hogy az alapötletben rejlő ígéretek majdnem kivétel nélkül beteljesületlenek maradtak, s a film így csak hajszállal kerülte el a semmitmondást - de az igazság az, hogy a Kells titka összefüggéstelen képek sorozataként is gyönyörű lenne. Azért erről persze nincs szó, sőt: téma és látvány itt kölcsönösen építkezik egymásra, s az elbeszélés sokkal inkább az organikusan kibomló vizualitásra, mint a konkrét cselekményre támaszkodik. A Kells titka tehát a látvány öncélúságát felszámolva a hagyományos rajzfilmkészítés legszebb hagyományait élesztgeti; hogy mégsem ismeri jóformán senki, az minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a nyugati kultúrában még ma is szinte határátlépésnek számít rajzfilmben hagyományról, kultúrhéroszokról, pláne krisztogramokról beszélni.

Idén már olyan alaposan körülrajongták a kritikusok Maren Ade filmjét, hogy szinte pironkodom, amiért se bájosnak, se bájosan komikusnak nem mondhatom, a kilátásba helyezett mondanivaló helyén pedig csak kínosan elkoptatott családifilmes tanulságokat találok. Mostanában lelkendezni illik, ha egy film "életszagú", de valószínűleg jobb óvatosan bánni az olyan síkos esztétikai kategóriákkal, mint az életszag, nem világos ugyanis, hogy ez mennyiben jelent kvalitatív különbséget a szagtalan művekkel szemben. (Mellékesen megjegyezve azt gyanítom, hogy az életszerűség egyben a filmnyelvi kifejezőeszközök széles skálájáról való lemondás is. Nehéz ennek kritikátlanul önértéket tulajdonítani.)

Nevezzük "szigorlat" típusúnak azt a dokumentumfilmet, amely felmondja a leckét, azaz legfeljebb felmutatja a vélt vagy valós tényeket, esetleg a maga kezdetleges módján befolyásolni is próbál, de valójában nem vet számot a fikcionalizálás adta lehetőségekkel. Az elátkozott ezzel szemben - mondjuk - "elbeszélő" alkotás: bár az interjúkban kimondott szavakkal is meglep, sőt, sokkol, igazi ereje abban rejlik, ahogy a puszta tényeket cselekményesíti, az évtizedeket átfogó történetet tenyérizzasztóan izgalmas társadalomkritikus krimivé komponálja. Az eredmény mindkét műfajban párját ritkítja.