Azzal nem nehéz egyetérteni, hogy a Colonia Dignidad elképesztő története megfilmesítésért kiáltott. Erre - a műfaj szerkezeti teherbírása miatt - leginkább a dokumentumfilm lett volna alkalmas. Mivel ezt a készítők nem látták be, feltehetően nem nagyon volt más választásuk, mint hogy előadjanak egy popcorndramaturgiával dúsított, abszolút mechanikusan építkező, lapos tanmesét elrajzolt karakterekkel és kontár dialógusokkal. Remélem, megmaradnak a visszafogott nézőszámok - és ezzel az esély egy igényesebb színrevitelre.

Az a tévhit, hogy minden folytatásnak sűrűbbnek és - főleg - hangosabbnak kell lennie, hosszú távon a kasszasikerek számára olyannyira fontos elbeszélhetőséget kezdi ki (ld. a végtelenül fárasztó Bosszúállók 2-t). Meglehet, hogy a Polgárháború készítői belátták: tét nélküli akcióvarietéből is lehet sok, ezért inkább a történet ún. drámai oldalát igyekeztek kidomborítani. Őszintén sajnálom, hogy a szegényes cselekménykészletből építkező zsáner legfeljebb erőltetett látszat-drámára ad lehetőséget, ahogy azt is, hogy a Marvel szerzői vicces egysorosokat egyre jobban, koherens történeteket egyre kevésbé tudnak írni. Ugyanakkor nem tagadom, hogy a magas szinten kivitelezett, a legjobb pillanatokban kifogástalanul koreografált akciószcénák és a jól adagolt humor végig lekötik, sőt, elszórakoztatják az erre nyitott nézőt.

Az Évszakok zavaróan naiv, idilliko-nosztalgikus természetszemléletét látva Novalis is elpirult volna, az éppen csak dalra nem fakadó, vad igyekezettel antropomorfizált állatok pedig - lássuk be - sosem lesznek kevésbé manipulatívak. A készítők leginkább tanítani, illetve (mivel azért annyira nem bíznak a nézőben) szájbarágni szeretnének, és ezzel sehogy sem férnek össze a cizellált ítéletek: a kínos, propagandaízű világképi egyszerűség pedig a képek megkapó szépségét is gyorsan feledteti.

Ha az erőteljesen archaizáló nyelvet, a minőségi, de hivalkodó zenét és a zsáner eszköztárának egyéb modorosságait kénytelen vagyok is helyteleníteni, azt be kell látnom, hogy az elsőfilmes Robert Eggers horrorparabolája elképesztő hangulati intenzitása és szuggesztív, a klisék csábításának ritkán engedő képisége révén olyan élményt nyújt, amilyet legfeljebb szökőévenként tapasztalunk ebben a műfajban. Az pedig, hogy a köznapi értelemben vett szórakoztatás kárára van bátorsága következetesen körbejárni egy problémátlannak épp nem mondható kérdést, még akkor is tiszteletre méltó, ha a válasz megalapozottságával kapcsolatban maradtak kétségeim.

Nem tudom, hogy az öncélú, komikumba fulladó keménykedés, a dramaturgiai káosz és az elnéző mosolyra ingerlő, kifejezetten a kritikai sznobizmusnak szóló, hollywoodiasan sekélyes ún. társadalomkritikai alapozás hármasából pontosan melyiknek köszönhető, hogy Kathryn Bigelow mozija a jótékony feledés homályából egyszeriben kultfilmmé látszik válni. Megtekintését csak azoknak ajánlom, akik szeretnének még egyszer fellélegezni a kilencvenes évtized elmúlta felett.

A közvélekedéssel (hogy Coenék ezúttal nem csináltak kiemelkedő filmet) azzal a megszorítással tudok egyetérteni, hogy kiemelkedő filmeket viszont csináltak, mindjárt féltucatot. Az Ave, Cézár! majdhogynem szkeccsfilm, és a legnagyobb hibája, hogy mégsem egészen az - parádés stílusparódiáit egészen elnagyolt, ha nem épp kínosan bicegő alibiszál köti össze, s ennek olykor ripacskodó komédiázása meg sem közelíti a filmbetétek ínyenc komikumát.

A meseszövés gördülékenysége érdekében szükség van néhány kevésbé organikus elemre is (a főhős találékonysága például többször is kikezdi a szituációk logikáját, a szereplők közötti kapcsolatok alakulása pedig legjobb esetben is csak többé-kevésbé hihető), de a Cloverfield Lane 10. ezzel együtt is okosan építkezik, és nyújt annyi izgalmat, feszültséget, jól megírt dialógust, amennyit egy popcornmozi kissé súlytalanabb két órára vágyó közönsége elvárhat. Mivel szinte a a semmiből bukkant fel, egyértelműen a tavasz egyik meglepetésfilmje.

Ünnepélyesen elszégyellem magam, amiért előzetesen nem adtam sok esélyt a Ron Burgundy-filmeket és a Pancser Police-t jegyző Adam McKay első komoly projektjének. Lehet, hogy nem kerülte el teljesen a ripacskodást, de a párját ritkító műfaji és kompozíciós bátorsággal megalkotott film így is elég komplex, friss és izgalmas, hogy rászolgáljon egy elégedett csettintésre.

A Zootopia (már nem hergelem magam a gondolattal, hogy az eredeti címet esetleg meg lehetett volna hagyni), különösen ami a cselekményvezetést illeti, nem a Disney legizgalmasabb vagy legeredetibb animációja, és a befejezés sem lett a szokásosnál kevésbé didaktikus. Ezen, úgy tűnik, a legjobbak sem tudnak túllendülni, ha kiskorú közönség kerül a képbe; reformpedagógia ide vagy oda, a gyereket azért csak-csak muszáj hülyének nézni. Az állati nagyváros legkevésbé sem sablonos világának elképesztő kidolgozottsága láttán azonban hajlamos vagyok ezt elfelejteni, a karakterek és helyzetek szellemes kidolgozása és a sosem erőltetett, sőt, általában inkább fergeteges humor pedig üdítő élménnyé teszik a filmet. Meg kell hagyni: a rejtőzködő gegek, az apró részletek ritkán tartogatnak annyi ínyencséget, mint a Zootopiában.

Örvendetes, hogy a forgatókönyvnek volt bátorsága felrúgni az unalomig ismert műfaji sémákat, és életrajz helyett ezúttal alapos jellemrajz készült - Danny Boyle filmje a címszereplő életének összesen két óráját dolgozza fel feszes, szellemes dialógusokban. Mindenképp üdítő meglepetés, még akkor is, ha (különösen a vége felé) néhány fogyasztóbarát kényszermegoldásról szívesen lemondtam volna.