"Ügyes munka, csak sok benne a... hang". Deadpool olyan, mint az osztály bohóca - akkor is mókásnak kell lennie, amikor 1. azt semmi sem indokolja; 2. semmi mókás nem jut az eszébe. A jól koreografált harcokkal tarkított, újrahasznosított poénokkal teli, brutális stand-up-comedynek nem írtak történetet, de a nagy számok törvénye miatt viszonylag gyakran előforduló sikerültebb dialógusok egészen, sőt, néha nagyon jól elszórakoztatják az embert két órán át.

Ez nem Az elnök emberei: maga a nyomozás korántsem olyan izgalmas, hogy egész estés film készüljön belőle. A jól eltalált jelenetezés ezt egy ideig sikeresen elfedi, de a lineáris, feszültség és egyáltalán: érdemi, akár szerkezeti értelemben is releváns konfliktus nélküli történet végül csak a remekül felépített karakterek által válik érdekessé.

Sikerül-e megérteni beszélni és mondani különbségét - egy dráma, főleg, ha ilyen csendes, ezen áll vagy bukik. A 45 év legnagyobb érdeme, hogy súlya (ha úgy tetszik: fedezete) van a mondatainak - és ez a hallgatás játékterét is megteremti. Hab a tortán, hogy igazi színészi remekléseket láthatunk, különösen a női főszereplőtől.

Fantasztikus kezdőjelenet, izgalmasnak mondható alapállás, a témához illő szikár képek, zabolátlan vadság - nagyjából addig, amíg a szöveges ajánlók és előzetesek tartanak, A visszatérő (ha nem is tökéletes, de) egészen nagyszerű. Aztán eljutunk a film voltaképpeni témájáig, s ettől kezdve a mérsékelten érdekes viszontagságokból abszurdba hajló szenvedéskatalógus, majd hollywoodi dramaturgia-paródia lesz. (Újabb piros pont Emmanuel Lubezkinek, aki gyönyörűen fényképezte a sokszor tökéletesen funkciótlan képeket.)

Dráma helyett drámázás: a minden határon túlmenően melankolikus zenébe fojtott, roppantul fesztiválkompatibilis, de üresen kongó szerelmi történet egy-két tagadhatatlanul érzékeny részletet leszámítva az év egyik legunalmasabb filmje. Így veszik kárba Cate Blanchett remeklése.

A szemtelenül nagyra törő koncepció önmagában is érdekessé teszi Kamasi Washington projektjét, a végeredmény minőségét pedig a közreműködők névsora garantálja. Ugyanakkor hiába kutatom benne azt az innovációt, ami a háromlemezes jazzenciklopédia iránti elképesztő kritikai rajongást indokolná. Nekem úgy tűnik, készült egy kétségtelenül jó és ugyancsak változatos album, amelynek legfőbb trükkje, hogy noha nem alkot saját zenei narratívát, eléri, hogy ezt megalkossuk helyette.

Tarantinóval szemben elfogult lévén kitartóan keresem azt a nézőpontot, amelyből az Aljas nyolcas remekműnek tűnik. Nem találom. Leginkább a kifejezés ökonómiájának hiánya feltűnő, amely ebben a funkciótlan formában idáig nem volt jellemző a rendezőre, de a patikamérlegen mért kompozíciók után az elbeszélés viszonylagos ritmustalansága is bántó. A film eklektikus beszédmódja - aminek egyébként néhány emlékezetes jelenetet köszönhetünk - ezúttal alighanem a kifejezetten eposzi ívű történet élét tompította. Persze meg kell jegyezni, hogy a kontextus ezúttal az Aljas nyolcas ellen dolgozik, hiszen Tarantino a nagy átlagot messze felülmúlva múlta alul önmagát.

Sorrentino nagyrészt maradt A nagy szépséggel kitaposott utakon: az Ifjúság is Fellini nyomdokain haladó, végtelenül finom humorú mozgóképes hangulatfestészet, szemet és fület (!) gyönyörködtető költői játék. A túlságosan nagy igazságokat azonban kár kimondani. (A színészek közül hadd emeljem ki Paul Danót, akinek a szemöldökráncolása is zseniális - Brad Pitt arcával már szupersztár lehetne, de hát talán nem is olyan nagy veszteség, ha nem látjuk viszont az új Transformersben.)

Feltétlenül értékelnünk kell, hogy a film itt-ott óvatos kísérletet tesz a Rocky-széria szilárd tradícióinak (értsd: kliséinek) átértelmezésére, de a nagy lelkesedés feltehetően inkább a meglepetésnek szól. A drámai mélység látszólagos: egyrészt nem támasztja alá átgondolt dramaturgia, másrészt a viszonyváltások végső soron egy Disney-szintű tanulság kibontására szolgálnak. Ezzel együtt a Creed az egészen korrekt sportflmek ritka képviselője, amelynek legjobb részleteiben némi vizuális teremtőerőt is felfedezni véltem.

Sam Mendes második Bond-filmje nézhető, vagyis még legszédítőbb mélységeiben sem ingerel a vetítőterem elhagyására. Az utóbbi három, a széria átlagához képest kiemelkedő forduló után persze joggal várhattunk valamivel többet, például azt, hogy egy világméretű összeesküvés leleplezésére épülő szuperprodukció ne egy hevenyészett vázlat, hanem forgatókönyv alapján készüljön. Az akciójelenetek kreativitásban nagyjából húsz évre vannak a mai élvonaltól, a sötét oldal abszolút súlytalan, viszont meg kell jegyeznem, hogy a Spectre általában szellemesen reflektál a Bond-hagyományokra.