Vizuális invenció tekintetében - sőt, nem kizárt, hogy egyébként is - a legjobb darabja a sorozatnak. A nosztalgiafaktor viszont zavaróan magas. Tulajdonképpen az egész cselekmény ennek rendelődik alá: meg kell mutatni mindent, ami ikonná vált az eredeti trilógiából, méghozzá nem akárhogyan. Sorjáznak a hatásos belépők, érzelmes tekintetek és szimfonikus melódiák, a fanatikusok pedig nyilván olvadoznak a gyönyörűségtől. Kár, hogy látszik: ez volt a cél, és semmivel sem több. Az ébredő erő olyannyira hűséges az előzményekhez, hogy kizárólag a klasszikus trilógia cselekményelemeiből építkezik. Joggal vártunk ennél több bátorságot, de Abrams semmit sem kockáztatott.

Ha valaki még mindig nem unt bele, végigkövetheti a NAGY AMERIKAI HŐS sokadik inkarnációjának útját a képtelen helyzeteken, elviselhetetlenül patetikus gesztusokon, elrajzolt figurákon, nagyzenekari romantikán át. Spielberg nem felejtette el, hogyan kell sikeres és többé-kevésbé megbízható színvonalú filmet csinálni, de nagyjából tizenöt éve nem kaptunk tőle ennél többet.

Zemeckis mozija csak a valóban szédítő látványban több a 2008-ban készült, remek dokumentumfilmnél (Man on Wire) - minden másban kevesebb. A szituációk burleszkbe hajló kiélezése annyira ismerős, hogy csak modorossá teszi a filmet, a narráció pedig nemcsak arcpirítóan stílustalan, hanem irritáló is. Azért meg kell hagyni, hogy a címadó jelenet - különösen némítva - megéri a többszöri újranézést.

A legalapvetőbb kérdésre (krimibe oltott társadalomkritikát vagy társadalmi drámába oltott krimit látunk) maguk az alkotók sem találták a választ, így maradt az arany középút. A nyomozás azonban mérsékelten izgalmas, a szociográfiai-kritikai szál pedig meglehetősen vázlatos. Amiben a Mocsárvidék elég karakteres, hogy megragadjon az emlékezetünkben, az az aprólékosan, leginkább vizuális eszközökkel kimunkált atmoszféra. Ezzel a film alighanem mindent elér, amit a dialógusokkal csak szeretett volna. (Megjegyzés: sokan nemcsak a True Detective-hez hasonlítják a Mocsárvidéket, hanem egyenesen nyilvánvaló inspirációról beszélnek. Számomra ez kronológiai okokból elképzelhetetlen - egyszerűbb feltételezni, hogy az eredetiség az európai filmművészetben is létezik.)

Mivel a szerencsesüti-igazságok sosem mennek ki a divatból, a Papírvárosok bizonyos szempontból örökérvényű film. Egyébként a "Hogyan barmoljunk el jónak mondható ötleteket?" sorozat legújabb darabja.

Roppant kiábrándító, hogy ez volt Guillermo del Toro nagy filmterve. Az előzetesek egy gótikus horrorcsodát ígértek, és ez annyiban meg is valósult, hogy a Bíborhegy semmivel sem több vagy jobb a preromantika erősen megkopott tucatborzalmainál. Az érzelmeinket itt is kézivezérléssel irányítják: ha balsejtelmünknek kellene támadnia, azt disszonáns pizzicatók jelzik, ha meg kéne ijednünk - nem fogunk - azt a bámulatosan kifinomult hangerőváltásokból tudjuk meg. Engem azért mindenekfölött a film elkészültét lehetővé tévő döntés előzményei érdekelnének. Ki volt az, aki erre a homlokcsapkodósan együgyű forgatókönyvre azt mondta: "Jó. Csináljuk!" Piros pont egyébként a díszlet- és látványtervezőknek, bár jobban jártam volna, ha munkájukat körítés nélkül, egy képeskönyvből ismerhetem meg.

Denis Villeneuve már korábban is bizonyította, hogy vonzódik a szélsőséges, hovatovább sokkoló megoldásokhoz. A Sicarióban sincs másként, és ez nem mindig válik a film javára - némi visszafogottsággal egy-két jelenetet hatásvadászból hatásossá lehetett volna formálni. A rendkívül szuggesztív képek vizuális üresjáratokkal váltakoznak, a kulcsjelenetek patikamérlegen adagolt feszültsége itt-ott a nagyforma ritmikai döccenőiben sikkad el. Mindazonáltal igazságtalan lennék, ha vitatnám, hogy a Sicario bizonyos részleteiben az ősz egyik kiemelkedő filmje.

Az egyik legrosszabb történetvezetést, amit valaha mozifilmben láttam, szórványos poénok fűszerezik. Összességében a 97 percből 94 nettó időpocsékolás. Ha valaki munka után, fáradtan csupán tét nélküli, egye fene: alantas szórakozásra vágyik, ne kövesse el azt a hibát, amit én; keresgéljen kicsit tovább.

A marsi a lélektani analízis kézenfekvő lehetőségét mellőzve ötvözi a klasszikus kultúrhérosz-történetet a feszes akcióval és a romantikus giccsel. A hard science-fiction első számú csapdája a túlmagyarázás, és ezt nem sikerül teljesen elkerülni, de a szórakoztató, üresjáratok nélküli forgatókönyv és a néhány, kifejezetten emlékezetesre sikerült jelenet kiemeli a filmet a középszerből.

A kortárs koreai divatnak megfelelő műfaji zsonglőrködés nem tesz jót a filmnek, de az emiatt kissé egyenetlen színvonalú thriller úgy zárul, hogy a legrosszabb indulatú néző is beleborzong. Abszolút dramaturgiai bravúr.