Lanzmann klasszikusa nem tud meggyőzni arról, hogy több lenne féktelen anekdotaharácsolásnál. Műalkotásként unalmas, dokumentumgyűjteményként felszínes, legfőbb, legmegdöbbentőbb erénye, hideg objektivitása pedig csak néhány részletében, de leginkább a róla szóló kritikákban lelhető fel. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a Shoah egy rendkívül ambíciózus, feltétlenül megsüvegelendő fércmű. (Bár Lanzmann néhány - inkább újságírói, mint filmművészi - erősségét nem vonom kétségbe.)

Amikor a médiakultúra legveszedelmesebb tényezője, az ún. (feltételezett) célközönség egy pillanatra háttérbe szorul, és az alkotó nem kisebbre vállalkozik, mint hogy művében megalkossa a saját célközönségét - nos, ekkor minden esély adott valami igazán izgalmasra, és ez még a rajzfilmsorozatok világában is így van. A Rick és Morty a szabadjára engedett kreativitás, a delikát részletek diadala, amely legjobb epizódjaiban legalább olyan mértékben kezdi ki elvárásainkat, mint 25 évvel ezelőtt a Simpson család, valamivel később a South Park.

Újra a mozikban (persze nálunk nyilván nem) a klasszikus rajzfilmkészítés egyik utolsó hollywoodi mesterműve, amit kizárólag a vizuális trendek változása buktathatott meg és ítélhetett felejtésre. A kedves, meglehetősen hagyománykövető családi filmtől az animációtörténet egyik legzavarbaejtőbb befejezéséig: a nagyvásznon akkor még pályakezdő Brad Bird nagyot kockáztatott, és nagyot bukott. Kötelező darab. (Nem, a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni.)

A stáb mindent megtett, hogy a szánalmasan gyatra alapanyagból kihozza, ami kihozható. Ez mindenesetre becsülendő. A végeredmény: professzionális ócskaság, amely többet mond az író fejében uralkodó zavarról, mint az üzleti megfontolásból oly gyakran hangoztatott történeti valóságról. (Mellékes megjegyzés: ahhoz, hogy megértsem, miért kell egy teljes egészében a Szovjetunióban játszódó, kizárólag szovjet karaktereket mozgató filmben erőltetett akcentussal beszéltetni a színészeket, nyilván Amerikában kellett volna születnem.)

Az "ArtPop" sorozat első darabjában a pop tűnik hangsúlyosabbnak. Kár - az itt-ott túláradó pátosz, az erőltetetten irodalmi nyelv esetlen ornamentikája, a lassan már önértékként tündöklő női szemszög bántó közhelyessége tagadhatatlanul szellemes alapötletet fed el.

Mivel a giccs kötelező eleme lett (mindig is az volt?) a holokauszt-filmeknek, roppant kellemetlen alkotás ez: kimozdítja a nézőt komfortzónájából. A Saul fia nem megmutat - azt aligha tehetné hatásvadászat nélkül - hanem érvényes látószöget kínál, teszi ezt ráadásul kényelmetlenül következetesen. El kell ismerni: páratlan atmoszférájú, rendkívüli film. ((Meglehet, hogy a befejezés kissé direkt, de az első jelenetet tanítani kéne.))

A sok lelkes kritika után még nagyobb a csalódás. Tündérmeseként lapos, allegóriaként giccses, ráadásul itt-ott még az olcsó demagógiától sem tartózkodik. A zenehasználat pedig egy jó filmet is kis híján tönkretett volna.

Ehhez a filmhez semmit sem kell hozzátenni. Elvenni viszont bőven lehetne belőle - egy szigorúbb producer kétségkívül jót tett volna neki. George Miller filmje giccsorgia, de olyan akciókoreográfiákkal, amilyeneket évtizedek óta nem lehetett mozivásznon látni.

A skandináv krimi mint kellékrendszer (műfaj?) az utóbbi években már bizonyította a teherbírását. Þórarinsson azonban közepes hullámlovas, stílusérzék híján néha kínossá váló humorral - tartalom nélkül a puszta kellékek manírrá válnak a kezében.

Amikor a mélynek szánt mondanivaló bámulatos könnyedséggel oldódik fel a megformálás már-már artisztikusan infantilis ostobaságában. 2015-ben istenbizony elhangozhat ez a mondat a mozivásznon: "Nem az számít, ahogy kinézel. Az a fontos, ami benned van."