Az elég nyilvánvaló, hogy Daniel Arasse, a művészettörténeti ismeretterjesztés egyik kulcsfigurája pocsék esszéíró volt. A műfajhoz/témához/alkalomhoz illő lexikális anyagot persze most is megmozgatja, és idéz is mindenféle, nála - ha nem is eredetibb, de - módszeresebb és főleg következetesebb gondolkodót. Az érvelésében viszont (ha kinyilatkoztatás helyett egyáltalán kísérletet tesz ilyesmire) méretes lyukak tátonganak. A megdöbbentő igazságokra éhes közönségnek szánt, merész, de még esszében sem tolerálhatóan felületes, önellentmondásokban és itt-ott ravaszul, máshol sehogy sem leplezett logikai ugrásokban, ügyetlenül megalkotott beszédhelyzetekben gazdag szövegek pedig akkor is fárasztó olvasmányok lennének, ha nem ezen a pökhendi, szenvelegve okoskodó hangon szólalnának meg.