Felróhatnám a készítőknek, hogy a történet ívét kontár módon megakasztva összecsapták a befejezést, vagy hogy az alapötletben rejlő ígéretek majdnem kivétel nélkül beteljesületlenek maradtak, s a film így csak hajszállal kerülte el a semmitmondást - de az igazság az, hogy a Kells titka összefüggéstelen képek sorozataként is gyönyörű lenne. Azért erről persze nincs szó, sőt: téma és látvány itt kölcsönösen építkezik egymásra, s az elbeszélés sokkal inkább az organikusan kibomló vizualitásra, mint a konkrét cselekményre támaszkodik. A Kells titka tehát a látvány öncélúságát felszámolva a hagyományos rajzfilmkészítés legszebb hagyományait élesztgeti; hogy mégsem ismeri jóformán senki, az minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a nyugati kultúrában még ma is szinte határátlépésnek számít rajzfilmben hagyományról, kultúrhéroszokról, pláne krisztogramokról beszélni.